Hatékony épületek, takarékos város (Budapest-program 4. fejezet)

Budapest energetikai helyzete nem különbözik lényegesen az országétól, de ha lehet, a kedvezőtlen tendenciák itt még markánsabban jelennek meg. Ennek egyik legfőbb oka a közlekedés ma már nyilvánvalóan fenntarthatatlan szerkezete mellett az, hogy a fővárosban található kb. 190 ezer ún. iparosított technológiával épült (köznyelven: panel-) épület (az országban található hasonló épületek 40%-a). A panelépületek és -lakótelepek teljes spektruma energetikailag elavult és pazarló, sürgős korszerűsítésre szorul és a paneles építéstechnológiához társuló egyéb jellemzők, mint a lakásonkénti hőfogyasztásmérés megoldatlansága, a belső gépészeti hálózatok elavulása, kiegészülve a tulajdonosi szemlélet hiánya miatti értékvesztéssel és a lakótelepek építészeti és szociológiai problémáival teszik a „panelkérdést” olyan masszív tünetegyüttessé, amelynek kezelése komplex program kidolgozását követeli. Nem sokkal kedvezőbb a helyzet a budapesti lakásállomány több mint háromnegyedét kitevő hagyományos technológiával épült lakások, társasházak, családi házak energetikai jellemzőit tekintve sem. Az energia felhasználási oldalán tehát jelentős csökkentési kényszereket – és egyúttal potenciálokat – látunk, amelyek kihasználása jól összekapcsolható az általunk vallott fenntarthatósági és társadalmi igazságossági elvek érvényesítésével.

Magyarországon a felhasznált energia 37 %-át a háztartások és a közületek fogyasztják el, ennek legjelentősebb hányadát az épületek üzemeltetése, ezen belül is háromnegyed részt a fűtésük teszi ki, miközben a lakóépületek 75 %-a energetikai szempontból korszerűtlen, pazarló. Az energia előállítási módja szerint a fosszilis energiahordozók (elsősorban a földgáz és a kőolaj, kisebb mértékben a szén) dominálnak, míg a megújuló források csak 5 %-kal részesednek a kedvező geológiai és meteorológiai adottságok ellenére. A nyolcvanas években a lakosság döntő része átállt a gáz alapú fűtésre, ami Európában egyedülálló függőséget és veszélyes kiszolgáltatottságot eredményezett. Így a hazai energiagazdálkodás fő kitörési pontja a lakások és kommunális épületek energiahatékonyságának javítása lehet.

Az épületek energiafelhasználása és a közlekedés együttesen a városban elfogyasztott energia kétharmadát adja, és éppen ezen a két területen lehet a leghatékonyabban a felhasználási oldalt csökkenteni.

Pazarló közlekedés

A főváros és lakói által felhasznált energia mintegy negyedét a közlekedésre fordítjuk. A budapesti agglomerációban kialakult irracionális közlekedési struktúra – amellett, hogy súlyosan környezetszennyező, egészségkárosító, a hagyományos városszövetet romboló hatással jár, és végső soron élhetetlenné teszi a várost – energetikai szempontból is pazarló. A reggelente a városközpont felé araszoló, jellemzően egy vagy két főt szállító gépkocsikaravánok sokkal több fosszilis energiát égetnek el, mintha ennek a közlekedési igénynek akár csak egy részét át tudnánk terelni gyors és korszerű közösségi közlekedési eszközökre.

4.1 Kitörés a függőségből: a hatékonyság növelése

A sok szempontból hátrányos helyzet jelentős lehetőségeket rejt magában. Elavult az a hagyományos energiapolitikai gondolkodás, amely az igények folyamatos, konvencionális energiahordozókkal történő kielégítését tartja céljának. Ehelyett az igények csökkentését, a hatékonyság növelését és a takarékosságot kell a középpontba állítani. Országos szinten, hosszú távon olyan energetikai rendszer kialakítását tűztük ki célul, amely nagyrészt belföldi, diverzifikált forrásokból fedezi az energiaigényt, teret ad az energetikai autonómiának – mindezt csökkenő környezeti hatások mellett. Ez a stratégia összhangban van a fenntarthatóság elveivel, a lakosság szociális és környezeti érdekeivel, és a gazdaság hosszú távú szükségleteivel. Célunk, hogy a következő évtizedekben az ország energiafelhasználásának folyamatos csökkenése mellett – amit elsősorban az épületek és a közlekedés energiaigényének csökkentésével lehet és kell elérni – ennek egyre nagyobb hányadát a helyben előállított és felhasznált megújuló erőforrások adják.

Az energiahatékonyság javításának hazai potenciáljáról rendelkezésre álló legjobb becslések szerint az épületek korszerűsítésére szolgáló beruházások jelentős része kevesebbe kerülne, mint a 15 év alatt megspórolt energia ára (A. Novikova, Ürge-Vorsatz D., Szén-dioxid kibocsátás-csökkentési lehetőségek és költségek a magyarországi lakossági szektorban, KVVM, Budapest, 2008, http://www.kvvm.hu/cimg/documents/Klimapolitika_tanulmany.pdf). Ezeknek az úgynevezett „negatív költségű” lehetőségeknek a megvalósítása országosan 2025-ig évi 28 TWh energiamegtakarítást eredményezne (ami a várható lakossági energiafogyasztásnak 54%-a!). Szintén a jelentős hatékonyságjavítási potenciálra utal, hogy ma az egységnyi gazdasági teljesítményre jutó CO2-kibocsátásunk mintegy 30 %-kal magasabb, mint a fejlett európai államok átlaga.

A 2009-től az új építésű házakra kötelező energetikai tanúsítvány bevezetése ugyan jelentős – bár nem elégséges – előrelépést jelent az új építésű lakások területén, de a régiekkel is sürgősen tenni kell valamit. A meglévő épületállomány – ezen belül is kiemelten az iparosított technológiával épített lakások – energetikai és fűtéskorszerűsítéssel egybekötött felújítása bizonyítottan az elavult lakásállomány állagjavításának leghatékonyabb módja, többszörösen megtérülő befektetés: növeli az energiahatékonyságot, csökkenti a külső energiafüggőséget, környezetkímélő, tehermentesíti a közműterhek alatt nyögő családokat, és nem utolsó sorban sokaknak munkát ad.

Épületkorszerűsítési, energiaracionalizálási programok

A háztartások kiadásaik jelentős részét lakásfenntartásra, közüzemi számlák fizetésére fordítják (karbantartásra, korszerűsítésre jellemzően már nem marad forrás), az energiafogyasztás 80 %-át a fűtésre és használati melegvízkészítésre használt energia teszi ki. Az 1990 előtt – bármely építéstechnológiával – épült lakásállomány átlagos hőtechnikai jellemzői siralmasak. Az azóta eltelt 20 évben a lakóépületekre előírt hőtechnikai szabványok fokozatosan szigorodtak, de még mindig az elvárhatónál kedvezőtlenebb a helyzet.

A 2009-től az új építésű házakra kötelező energetikai tanúsítvány bevezetése fontos előrelépést jelent, de széleskörű, jelentős közpénzek felhasználásával beindított fejlesztési programok nélkül a kedvező folyamatok nem tudnak a meglévő lakásszektorra átterjedni.

Az utóbbi években EU-, állami és önkormányzati támogatással induló panelprogramokat jó kezdeményezésnek tartjuk, amelyek megfelelően integrálják a szolidaritás és az ökológiai fenntarthatóság követelményeit, ezért javasoljuk ezek kiterjesztését és a rendelkezésre álló források jelentős bővítését. Ezért a lakhatási támogatások átcsoportosításával jelentősen bővítjük a Nemzeti Energiahatékonysági, a Klímabarát Otthon, a Panel Programokban, a Zöld Beruházási Rendszerben és a regionális operatív programok városrehabilitációs fejezetében erre a célra rendelkezésre álló forrásokat, és adókedvezménnyel ösztönöznénk a lakossági energiahatékonysági felújításokat, a szigorúbb épületenergetikai szabványok (ökocímke) fokozatos bevezetése mellett. Célunk, hogy Budapesten évente a lakások 10%-át felújítsák, ennek támogatási rendszerbe történő bevonásához pedig legalább évi 25 milliárd forintra lenne szükség. Ennek forrását az első évben a CO2-kvótaértékesítés adhatja, a második évtől kezdve pedig az uniós források átcsoportosításából, 2013-től az új energetikai operatív programból kell biztosítani.

Mindezen célkitűzések eléréséhez a szigorodó követelményrendszeren felül a fejlesztéseknek lökést kell adni egy vagy több kisebb mintaberuházással, a városfejlesztési gócpontokban kijelölt akcióterületeken. Kezdeményezzük egy energiatakarékos középület program meghirdetését: ennek keretében valamennyi köztulajdonú, közösségi használatú épület energetikai rekonstrukcióját – az akadálymentesítéssel párhuzamosan – el kell végezni. Szükséges továbbá a szakemberképzés és a társadalmi párbeszéd fejlesztése, erre források biztosítása. A siker sok esetben a népszerűsítő programok kiterjedtségén, a valódi közösségi részvétel lehetőségén is múlik.

Nyilvánossá és átláthatóvá kell tenni az erőművek és távhőszolgáltatók árképzési mechanizmusait, és támogatást kell adni a költségmegosztók felszerelésére, ami lehetővé teszi, hogy a felhasználók valós energiafogyasztásuk arányában fizessenek. Támogatást és kedvezményes hitelt kell nyújtani a távhőszolgáltatónak a rendszer energiahatékonysági felújítására, ko- és trigeneráció alkalmazására, megújuló, különösen geotermikus erőforrások beépítésére. Ugyanakkor lehetőleg a felhasználó-oldali hatékonyságot kell javítani először, hogy a már csökkent igényekhez igazítsuk a kapacitásokat.

A gázár- és távhődíj-támogatások jelenlegi rendszerének előkészítés nélküli megszüntetését felelőtlenségnek tartjuk, hiszen a leginkább rászoruló családokat a támogatások megszűnése rövid időn belül krízishelyzetbe sodorja, ugyanakkor nem tartjuk helyesnek azt sem, hogy a magyar állam a hosszú távon ökológiai és költségvetési szempontból is előnyösebb lakossági energiahatékonyságot ösztönző programokra szánt források többszörösét költse el egy ilyen kiterjedt, a pazarlást nem büntető ártámogatási programra. Ezért a gázártámogatásnak egy normatív alapú, tehát takarékosságra ösztönző, célzott, a lakásfenntartási támogatással integrált támogatási formával való kiváltását javasoljuk.

4.2 Megújuló energia

A megújuló erőforrások használata a fentieken kívül elsősorban akkor jöhet szóba, ha a nagy, központi energiatermelő erőművek helyett az emberi tevékenységhez, az épületek üzemeltetéséhez szükséges elektromos és hőenergia helyben történő előállításában, vagy a csapadékvíz és szennyvíz helyi kezelésében gondolkodunk. Ez a koncepció teljesen más szemléletből fakad, és az energetikai autonómia irányába mutat: a felhasznált energia egy részét úgy állíthatjuk elő, hogy az be sem kerül a központi energiahálózatba, hanem rögtön az előállítás helyén felhasználjuk, más részét pedig eleve szükségtelenné tesszük. A lehetséges építészeti, épületgépészeti eszközök részletes ismertetése meghaladja programunk kereteit, ezért csak felsorolásszerűen álljon itt néhány közülük. A használati meleg víz előállítása napkollektorral, fűtés hőszivattyús rendszerrel és geotermikus energia felhasználásával, a csapadékvíz újrafelhasználása, helyi szennyvíztisztítás – mindezek a lehetőségek nem futurisztikus álmok, hanem technikailag ma már a rutinmegoldások közé tartoznak, és elsősorban Budapest kertvárosias beépítésű területein reális alternatívát jelenthetnek a jelenlegi központi energiafüggőséggel szemben. Nem nagyberuházásokra van szükség (lásd csepeli szennyvíztisztító), sokkal inkább sok kisebb léptékű beruházás támogatására.

4.3 Panellakótelepek: a hálózat csapdájában

Panel-boom

A paneles építéstechnológiát a II. világháború után elsőként Nyugat-Európában fejlesztették ki a tömeges lakásépítési igények kielégítésére, mégis a legtöbb ilyen lakóépület a volt szocialista tömb országaiban épült (miközben nyugaton viszonylag hamar felismerték az építéstechnológia hátrányait). Magyarországon az 1960-as évek második felében kezdték tömegesen alkalmazni (kezdetben főleg a Szovjetunióból importált, később részben Magyarországon továbbfejlesztett rendszerekkel, de épültek a dán Larsen─Nielsen szisztémával is házak). A panel igazi felfutását a ’70-es évtized hozta el, ekkor épültek az országban a legnagyobb lakótelepek. Az építés preferenciája egyértelműen a demográfiai helyzetből is adódó mennyiségi igények kielégítése volt, jellemzően tízemeletes házak épültek, és a családok számára az 53 m²-es standard lakásméretet határozták meg. A ’80-as években az átadott mennyiség már csökkent, a tervezők kisebb, humánusabb telepek kialakítására törekedtek, a lakásméretek differenciálódtak, megjelentek a négyemeletes, utcasorba rendezett, sőt magas tetős panelházak is. A rendszerváltás után a folyó lakótelep-építéseket még befejezték, majd a házgyárak megszűntek, a paneles építésnek befellegzett. Magyarországon összesen 750.000 panellakás épült.

A panelépítés harminc éve alatt Budapesten átadott mintegy 190 ezer panellakás a teljes fővárosi lakásállomány 23%-át teszi ki. A csúcsidőszakban, a hetvenes évek második felében öt év alatt 52 ezer panellakás épült Budapesten. Itt találjuk az ország kilenc 10.000 lakosnál nagyobb lakótelepe közül hetet: a csepeli, a kispesti, a füredi úti, a békásmegyeri, az óbudai, az újpalotai és az újpesti lakótelepeket, de a fővárosban összesen 121 jelentősebb (200 lakásosnál nagyobb) lakótelep található, aminek több mint fele 1000 lakásosnál nagyobb. Beszédes adat, hogy Budapesten az 1949 óta épült 500 ezer lakásnak több mint a fele lakótelepi.

A panelépületeket rengeteg jogos kritika éri, elsősorban magas hőenergia-fogyasztásuk, szabályoz(hat)atlan fűtési rendszereik, nagyon rossz hőgazdálkodásuk (különösen nyáron) és gyenge hőtechnikai jellemzőik és alacsony akusztikus teljesítményük (külső zaj, lakások közötti áthallások) miatt. A panelépületekre jellemző, hogy miközben a tartószerkezet várható élettartama 100 év körül van, addig az ablakok, külső felületek, szigetelések és épületgépészeti rendszerek már elérték vagy napjainkban érik el fizikai élettartamuk határát. Ez azért jelent gondot, mert bár a hosszú távú állagmegőrzéshez az ingatlan értékének átlagosan 2%-át kellene évente fenntartásra fordítani, panelházaink esetében e nélkül telt el harminc-negyven év.

Ennek részben a tulajdonosi szerkezet is oka, hiszen a korábbi állami, önkormányzati (tanácsi) vagy szövetkezeti tulajdonformából a ’90-es évek elején a lakásokat tömegesen privatizálták, azaz olcsón eladták a lakóknak. A piaci viszonyok közé került lakók azonban a tulajdonosi szemlélet hiánya és a lakásfenntartásra fordítható saját eszközök elégtelensége miatt nem tudtak javítani helyzetükön: miközben nem győzik fizetni a közműszámlákat, a szétforgácsolódott lakóközösségeknek nincs elegendő induló tőkéjük és közös szándékuk a kitörést biztosító energetikai korszerűsítésre. A panelépület-állomány értékvesztése társadalmi problémákat is okoz: olyan lakók költözésnek be, akik csak a rossz állapotú lakásokat tudják megfizetni, ami egyfajta „szegénységi szigetek” kialakulásához vezet. Az ilyen házakban – és lakótelepeken – a szegénység elmélyülése és tömegessé válása fenyegető veszély, vagy már élő realitás.

A paneles lakótelepek általában igen sivár képet mutatnak, az építési rendszerhez az elmúlt évtizedekben – az egyébként nem törvényszerű – környezeti igénytelenség társult. A lakótelepek képét többnyire nem az emberi léptékű hagyományos utcajelleg határozza meg, hanem a méretükben eltúlzott, részletek híján befoghatatlan épületek szabadon álló tömegei. Az ilyen térképzés, a „védhetetlen terek” kedvezőtlen pszichológiai érzékelése és szociológiai hatásai ma már közismertek, az elsivárosodás így az emberek mentalitására is kihat. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a panelházak társadalmi megítélése talán még a megérdemeltnél is alacsonyabb.

A panellakások értékvesztésének és csapdajellegének egyik legfontosabb tényezője a drága távfűtés. Pedig ez potenciálisan az egyik legolcsóbb, leghatékonyabb, környezetbarát fűtési mód, a korszerűtlen és pazarló műszaki megoldások, valamint a profitorientált erőművi szolgáltatókhoz előnytelen és átláthatatlan hosszú távú szerződésekkel kötött távhőszolgáltatók magas árai miatt ma Magyarországon mégis a legdrágább fűtési módok közé tartozik – így tulajdonképpen a legkiszolgáltatottabb helyzetű panellakók tízmilliárdokkal járulnak hozzá az erőművek profitjához. Érthető tehát, hogy sok lakás és lakóközösség a távfűtőrendszerről való leválását fontolgatja, amely lehetőséggel eddig a jogi bizonytalanság miatt nagy számban nem éltek, de a nemzetgazdaság érdekét szem előtt tartva nem is támogathatjuk ezt a folyamatot. Más megoldást kell találnunk: olyat, amely a közösségi és az egyéni érdekek összehangolásán alapul, és egyszerre szolgálja a közüzemi számlák fogságában vergődő családok terheinek könnyítését, az energiahatékonyság növelését, és az energiaszerkezet fenntartható irányba terelését.

Panelrekonstrukció: szükségből erényt

Budapest egyik legégetőbb problémája a panelrehabilitáció. Már a rendszerváltás után több szakmai és civil szervezet kezdett aggódni az akkor még csak tizenöt-húsz éve elhanyagolt épületek műszaki állapota miatt. A magyar állam viszont csak 2001-ben indította el átfogó panelprogramját, amely állami pályázatok útján célozta korszerűsíteni a mintegy 700 ezer házgyári technológiával épített magyar lakást. Ehhez képest az eltelt majdnem tíz évben évente csak néhány milliárd forint értékben írtak ki pályázatokat (és volt olyan év is, amikor egyáltalán nem), de a megfelelő szakmai előkészítés és monitorozás hiánya miatt nem lehet pontosan megmondani, hány lakás, hány ház újult meg, milyen felújítás történt, és ezek alapján mik a tapasztalatok. Szintén hiányzik az eddigi programokból az a műszaki-technológiai szempontokon túlmenő szemlélet, amely számításba venné a helyi közösség tervezési-felújítási folyamatba való bevonásának jelentőségét, holott a lakótelepek komplex, műszaki és társadalmi megújítása, humanizálása lehet csak sikeres. Tíz év semmittevés után tehát lényegében újabb tíz évet elpazaroltunk.

A panellakások és -lakótelepek rehabilitációját komplex módon kell kezelni. A felújítások fő nyomvonala nyilvánvalóan az energetikai korszerűsítés kell, legyen, de a lakások értékvesztését okozó, fentebb vázolt egyéb tényezőket is figyelembe kell venni, ezek javítására is törekedni kell. Nem pusztán a lakások minőségének megtartását, hanem annak javítását, és az egész lakótelepi környezet humanizálását kell célként kitűznünk. Az emberek életminőségét egyik legerőteljesebben befolyásoló tényező a lakásuk, rögtön utána a helyi (lakó)közösség és -környezet barátságossága, és látni kell, hogy a lakótelepek építése óta a lakók igényei változtak, differenciálódtak. Az energetikai korszerűsítés során elvégezhető beavatkozások költsége és haszna (pénzben és megtakarított CO²-kibocsátásban), ezáltal megtérülése a kutatások alapján jól becsülhető.

A műszakilag lehetséges beavatkozások jelentős része olyan, már rövid- és középtávon megtérülő beruházás lenne, amely jelentősen csökkentené a lakások energiafelhasználását, és ezzel könnyítené a lakók pénzügyi helyzetét és növelné a lakások értékét is. Ezeket az átalakításokat mindenképpen támogatni kell – nem csak a pályázati lehetőségek, pénzforrások kiszélesítésével, hanem széleskörű tájékoztató kampánnyal is. Ilyen gyorsan megtérülő, feltétlenül indokolt beavatkozások a következők:

• a külső falak szigetelése (8-10 cm vastagságban),
• az ablakok cseréje hőszigetelő üvegezésű szerkezetre,
• a tető és a pincefödém kiegészítő hőszigetelése,
• a lakásonkénti hőmennyiségmérés megoldása és termosztatikus radiátorszelepek felszerelése,
• a fűtés házon belüli elosztórendszerének hőszigetelése és hidraulikai újraszabályozása,
• valamint az energiatakarékos izzók használatának elterjesztése.

A felsorolt műveletek elvégzésével a tapasztalatok szerint átlagosan 50-55%-os energiamegtakarítás érhető el (természetesen minden ház és lakás esetében egyedileg el kell végezni a beavatkozások költséghaszon-elemzését). További megtakarítással és környezetterhelés-csökkenéssel kecsegtető lehetőségek a szelektív hulladékgyűjtés házon belüli megoldása (amivel csökken az elszállítandó hulladék mennyisége), zöldtető, zöldhomlokzatok kialakítása, napkollektoros rendszer telepítése használati meleg víz előállítására – és még számos eszköz. Ezek megtérülése általában közép- vagy hosszútávon jelentkezik, és alkalmazásukkal további mintegy 20%-os energiamegtakarítás érhető el.

A pályázati rendszer feltöltésével párhuzamosan alaposan át kell gondolni és társadalmi egyeztetési folyamatban kiérlelni a finanszírozási koncepciót. Nem biztos, hogy mindenütt ugyanazt a pénzügyi konstrukciót célszerű alkalmazni, inkább a helyi igények szerint kell alakítani. Fontos, hogy azok is részesülhessenek az energetikai korszerűsítés hozadékából, akik – éppen azért, mert a leginkább rászorultak – a legkevesebb önerővel rendelkeznek. Megfontolandó bizonyos esetekben a lakások, lakóépületek tulajdonformájának megváltoztatása is – ebben az esetben a lakásszövetkezet könnyebben kigazdálkodhatja a felújítás önrészét.

Panelfelújítás kívül-belül

Az energetikai korszerűsítés mellett figyelmet kell fordítani a lakótelepi környezet egyéb kedvezőtlen hatásainak mérséklésére is. Bár a homlokzatszigetelés-burkolás során az épületek általában teljes egészében új külsőt kapnak, amitől az összkép jelentősen javul, de a házgyári technológiával épült lakótelepek és épületek meglehetősen egyhangú és monoton arculatát így sem könnyű feladat mozgalmasabbá és színessé tenni. A tízemeletes vagy magasabb, nagy épülettömegű paneles épületek homlokzatformálásának eszköze lehet a részleges visszabontás (Németországban van rá példa) vagy hozzáépítés (pl. bejáratoknál), vagy valamilyen homlokzattagolási elv szerinti színezés vagy burkolás. További értékes lehetőség a homlokzat „zöldítése” az erre alkalmas növényzet telepítésével, a meglévő erkélyek új korlátokkal való ellátása, vagy akár a bejárat előtt egy üvegezett naptér kialakítása.

A panelházi belső burkolatok cseréjével (a terek tágításával, világos, könnyen tisztítható felületek kialakításával) a lépcsőházak és folyosók hangulatát teljesen megváltoztathatjuk. Nem mellékes, hogy balesetvédelmi és a tűzbiztonsági szempontból is korszerűsíteni kell a panelházakat. Az épületek közös tereit, bejáratait, folyosóit, liftjeit pedig magától értetődően használhatóvá kell tenni idős emberek, babakocsival közlekedők, kerekesszékesek, valamint egyéb fogyatékossággal rendelkezők számára is – ez a panelrehabilitációra adott támogatások odaítélésekor alapvető kritérium kell legyen.

A német példa

A németországi panelrekonstrukció keretében először jól kiválasztott mintafelújításokat végeztek el, ahol típusmegoldásokat, burkolási és színezési változatokat kísérleteztek ki, és ezek tapasztalatait használták fel később széleskörűen. Fontos tényező volt – és ez a legnagyobb különbség, ami miatt nem ültethető át egy az egyben Magyarországra –, hogy a felújítások előtt nem adták el a lakásokat, hanem szociális épületállományként, állami vagy szövetkezeti tulajdonként kezelték azokat. Mivel a tulajdonosok szövetkezeti formában jelentek meg, a döntéshozatal egyszerűbb volt – igaz, a bérlőket így is nagymértékben bevonták a tervezési-előkészítési munkákba. A felújítások pénzügyi háttere több pillérre épült: az önerő mellé a szövetkezetek számára a szövetségi állam vissza nem térítendő támogatást, a tartományi minisztériumok további hozzájárulást adtak, és bankokon keresztül támogatott, alacsony kamatozású és késleltetett és lakbérekbe beépített törlesztésű hitelek álltak rendelkezésre.

A régi-új főváros, Berlin 270 ezer iparosított építésű lakást örökölt az NDK-tól, és mintegy 1 millió ember lakik ma is a nagy lakótelepeken. Az újraegyesítést követően induló program során ezeket a területeket a város szerves részeként kívánták megőrizni és a lakótelepekkel szembeni előítéleteket is igyekeztek visszafordítani. Kampányt indítottak a tervezett intézkedések népszerűsítésére, kérdőíveket értékeltek, lakossági fórumokat tartottak a tervek megismertetésére, és a lakók észrevételeit beépítették a programokba. A nagy berlini lakótelepek példája azt mutatja, hogy a meglévő adottságokat, pl. az értékes pihenőterületek közelségét, a belvárossal való jó közlekedési kapcsolatot, vagy a kiegyensúlyozott szociális és etnikai összetételt érdemes kihasználni és előnyére fordítani: Hellersdorfban például a lakásszövetkezet (WoGeHe) 120 ezer lakót kérdőívekkel keresett meg azzal, milyen változtatásokat tartanának kívánatosnak ahhoz, hogy a városrészben maradjanak. A válaszadók a lakókörnyezet szépítését is nagyon fontosnak értékelték, a kerület számára ezért vonzó városközpont épült bevásárló- és szórakoztató, sport- és egyéb közösségi létesítményekkel. A lakótelep rekonstrukcióját a lakásszövetkezet irányította a lakók közvetlen bevonásával, vendégépítészek igénybevételével, és a „hétköznapi” művészet alkalmazásával. Hochschönhausenben pedig egy 300 méter hosszú épület földszintjén átjárót nyitottak a parkosított terület irányába, és elbontott vasbeton épületelemek újrahasznosításával alpinista „gyakorlóhegyet” alakítottak ki.

Ebben a fejezetben erőteljesen támaszkodunk a www.fenntarthato.hu panelfelújításról szóló összeállítására.

4.4 Közművek

Budapesten a közművek – így a ivóvízellátás, a csatorna- és gázszolgáltatás, a hulladékkezelés stb. – megfelelő színvonalú szolgáltatásokat nyújtanak, az elmúlt harminc évben a szolgáltatások elérhetősége és minősége jelentősen javult. Ez alól az összességében pozitív tendencia alól a közösségi közlekedés kivétel.

A már létező közszolgáltatásokat bekerülési értékükön fizetik meg a fogyasztók, és bár a fejlesztéseket sok esetben az európai és magyar adófizetőkkel fizettetjük meg, minden megvalósított beruházás üzemeltetésének és fenntartásának költségei már növelik a szolgáltatásokat igénybevevők terheit. Elsősorban azt vizsgáltuk, hogy a jelenlegi fogyasztói terhek mellett a szolgáltatások fenntarthatók-e, fejleszthetők-e az elvárásainknak (környezeti terhek csökkentése, egészségvédelem) megfelelően, és hogy a közösség érdekeit mennyire szolgálják.

A hatalmas gazdasági erőforrások egy része tisztán önkormányzati, másokat részben magánosítottak. Elsődleges szempontok ezen a területen, hogy a közművagyon mely szereplő tulajdona (például a gázinfrastruktúrát eladták), hogy a megtérülést a szerződés miként biztosítja (az ELMÜ-nél és a FŐGÁZ-nál tőkearányos profitot vihetnek ki a privatizőrök, szinte függetlenül a működés hatékonyságától) és hogy mennyire ellenőrizhetőek az alvállalkozóik (a Fővárosi Csatornázási Művek hálózatfelújításra csupán 5 társaságot választ ki lehetséges pályázónak 4 évre, ami növeli a kartellezés veszélyét). A főváros és a befektetők közötti szerződéseket újra kell tárgyalni és jelen kor követelményeihez kell őket igazítani.

Vízellátás

Ritkán jut eszünkbe, hogy a kimeríthetetlen bőségben rendelkezésre álló, kiváló minőségű budapesti ivóvíz mekkora kincs. Értéke a XXI. században várhatóan tovább nő, hiszen a víz a növekveő igények és az éghajlatváltozás miatt mindinkább stratégiai nyersanyaggá lép elő.

A Budapestet ellátó vízbázisok – a Szentendrei-sziget déli csúcsa és a csepeli partszakasz – szigorú védelmét ezért továbbra is fenn kívánjuk tartani. A vízmű-védterületek megnyitása egyedül a gyalogos-kerékpáros turizmus számára engedélyezhető, de csak akkor, ha az ellenőrzés szigorításával elkerülhető a hulladéklerakás és bármilyen más károkozás. Sürgető feladat a vízbázisokat fenyegető – különösen Csepelen jelentős – talajszennyezettség felszámolása, erre állami és önkormányzati sgeítséget biztosítunk.

A Fővárosi Vízművek privatizációja a 90-es években az elavult fővárosi vízvezeték-hálózat korszerűsítése érdekében tett elkerülhetetlen lépés volt. A magántulajdonban álló közszolgáltatónak azonban az elkerülhetetlenül szükséges beruházásokon felül nem érdeke a hálózat további fejlesztése, hiszen a fővárossal között szerződés így is garantált profitot biztosít számára. Az LMP álláspontja szerint a természetes monopóliumok – így a közművek – esetében a közösségi tulajdon szolgálja jobban a közérdek érvényesülését, ezért kiállunk a közszolgáltatási szerződés újratárgyalása mellett.

A várost barátságosabbá teszik a szabad vízvételt lehetővé tévő kutak, ami – különösen a nyári hőségben – mindenki számára ingyenesen hozzáférhetővé teszi az ivóvizet. Modern, nyomógombos kutak felszerelésével az üzemeltetési költségek is alacsonyan tarthatók, ezt a fővárosnak támogatnia kell.

Csatornázás

Budapest látszólag rohamléptekkel zárkózik fel az Európai Unió szennyvíztisztítási követelményeihez: a külső kerületekben átfogó csatornaépítési program folyik, az idén működésbe lépett észak-csepeli központi tisztítóműnek köszönhetően pedig szinte csak tisztított víz kerül a Dunába, ezzel jelentősen javítva a folyam vízminőségét.

Elismerve e beruházások érdemeit, rá kell mutatnunk arra, hogy a csatornázás terén még számos tennivaló van: az éghajlatváltozás miatt egyre intenzívebbé váló felhőszakadások rendszeresen túlterhelik a fővárosra jellemző egyesített rendszerű (szennyvizet és esővizet egyaránt szállító) közcsatornákat; az elkülönített csapadékcsatornák, árkok karbantartása hiányos; eközben a Budapestet átszelő patakok élő vízfolyások helyett csupán kibetonozott medrű műtárgyak. A szennyvíz gyakran több tíz kilométeres úton kerül a központi szennyvíztisztítóba ahelyett, hogy helyben kezelnék, mivel a monopolhelyzetű Fővárosi Csatornázási Művek koncepciójával ellentétes a kisebb tisztítóművek építése.

Az LMP elsődlegesnek tartja a hosszú távú fenntarthatóság követelményeinek érvényesítését, ami az ellátóhálózat decentralizációját, a helyi források jobb kiaknázását igényli. Ezért megvizsgáljuk, hogy az újonnan csatornázandó peremkerületek esetében van-e mód kisebb, környezetbarát működésű tisztítóművek építésére – természetesen anélkül, hogy az új központi telep hatásfokát lerontanánk.

A csapadékvizeket a burkolt felületek arányának csökkentésével és időszakos tározók építésével lehet telken belül tartani, ezért a szabályozás módosításával támogatjuk a zöldtetők elterjedését, amelyek időlegesen képesek elraktározni a lehulló csapadékot. Szürkevíz-hasznosító tartályok és kerti ciszternák építésével a vízfogyasztás is csökken, hiszen ezek fedezhetik a locsolás, a WC-öblítés vagy akár a mosás vízigényét. Ahol műszakilag megoldható, aszfalt helyett a vízáteresztő burkolatok alkalmazását pártoljuk – a talajba szivárgó víz szintén csökkenti a hálózat terhelését és a növényzetnek is kedvező. A zivatarok után jelentkező hirtelen árhullámok lefutását időben széthúzza, intenzitását csökkenti a patakok természetközeli állapotra való visszaalakítása.

A Fővárosi Csatornázási Művek Zrt.-ben a kisebbségi magántulajdonos irányítási jogokat szerzett 25 évre kötött szerződéssel, aminek egyik célja a megtakarítások elérése volt. A privatizáció pillanatában aktuális üzemeltetési költségekből mára 50%-os megtakarítást értek el, ugyanakkor a privatizációs szerződés felülvizsgálatra szorul, nem elfogadható, hogy egy társaság 25 éven keresztül évi 4 milliárd (2008: 3,92 milliárd) forint nyereséghez jusson további befektetések nélkül (ez euróban számítva évi 15-16%-os kamatnak felel meg).

A felszabaduló forrásokat elsősorban beruházásokra kell fordítani: ma egy csatornaszakaszra 300 évente jut felújítás, ami a csatornák élettartamát nyilvánvalóan meghaladja.

Sürgősen meg kell oldani a Ráckevei-Soroksári Duna-ág eliszaposodásának problémáját, amit az okoz, hogy a dél-pesti szennyvíztisztító telep a már tisztított szennyvizet ide a fő Duna-ág helyett ide engedi.

A közterületi illemhelyek üzemeltetése teljesen megoldatlan, elfogadhatatlan a közterület-használók kiszolgáltatottsága. Az aluljárókban található illemhelyeket meg kell nyitni és fel kell újítani, valamint új, rendszeresen takarított illemhelyet kell telepíteni az összes játszótérre, közparkba és a turisták által frekventált helyekre

Távfűtés

A távfűtés a fejlett országok többségében – különösen Skandináviában és Németországban – hatékonyan működő, olcsó és környezetbarát fűtési mód. Hatékony, mert a hőközpontok rendszerint az erőművek hulladékhőjével, biomasszával vagy geotermikus energiával működnek, és lényegesen olcsóbb a gáz- vagy villamos fűtésnél. Magyarországon a távfűtés mégis a pazarlás szinonímájává vált, ami nemcsak az elavult, korszerűsítésre szoruló épületállománnyal magyarázható.

A budapesti távfűtőműveket az 1970-80-as évek paneles építkezéseihez kapcsolódva építették, és részben ipari fogyasztókat is elláttak. A rendszerváltással összeomlott ipari termelés miatt csökkentek az igények, a vezetékhálózat kapacitása azonban a régi maradt, a megnőtt veszteségeket pedig csak részben lehetett a fogyasztókra terhelni. A távfűtés jelenleg szociális okból kedvezményes ÁFA-körbe tartozik, ennek ellenére számos társasház az önálló fűtési rendszer („leválás”) mellett döntött vagy azt fontolgatja.

A Lehet Más a Politika a panellakótelepek problémáinak megoldását nem az egyéni hőellátás kiépítésében, hanem az átfogó épület-korszerűsítéssel elérhető megtakarításokban látja. A fosszilis tüzelőanyagnak számító földgáz használatát sem környezetvédelmi okból, sem Magyarország súlyos energiafüggősége miatt nem támogatjuk.

Nyilvánvaló azonban, hogy a távfűtés létjogosultságát mindinkább aláássa a hőigény csökkenése: a már ma is túlméretezett rendszer a mai formájában középtávon semmilyen pénzügyi támogatással nem életképes. Első lépésként ezért egy olyan fővárosi hőellátási stratégia kidolgozását szorgalmazzuk, amely hosszú távú folyamatokra építve meghatározza, hogy mely területeket és milyen technológiával kell kiszolgálni.

A hőtermelés ma is kapcsolt módon, azaz villamos áramot termelő földgázerőművekkel egy egységben történik (kogeneráció), azonban e hőerőművek fokozatos kivezetésével párhuzamosan távlatilag a hőtermelést is megújuló forrásokra kell alapozni. Bizonyos lakótelepek esetében a decentralizált, helyi hőközpontok építése lehet a megoldás, amelyeknél kisebbek a szállítási veszteségek, és működésük biogáz-termelésen, földhőn vagy akár koncentrált napenergián (thermal solar technológia) alapulhat. A nagyobb fűtőművek viszont új szerephez juthatnak a belváros épületeinek ellátásában, ott ugyanis a kedvezőtlen emissziójú gázkazánok és parapetkonvektorok felújítgatása helyett célszerűbb a távhőre alapozni: a sűrűn lakott városrészekben ez a költséghatékony megoldás.

Hulladékgazdálkodás

A hulladékgazdálkodás terén nem érvényesül a megelőzés, hasznosítás és ártalmatlanítás prioritási sorrendje, a „csővégi” ártalmatlanítási technológiák uralkodnak. A keletkező hulladék mennyiségének csökkentésére a városnak nincsenek elképzelései. Budapesten az egyetlen hulladékhasznosító mű a rákospalotai szemétégető, amely a háztartási hulladék 60%-át képes befogadni, a pusztazámori regionális lerakóba kerül. Az erős lakossági elfogadottság dacára is nagyon vontatottan terjed a szelektív szemétgyűjtés, a hulladékszigetek elhanyagoltak és városképileg is zavaróak. A város peremén ezernyi illegális, ellenőrizetlen, gyakran veszélyes anyagokat tartalmazó hulladékhalom található.

Az LMP e téren is egymásra épülő stratégiákban gondolkozik. Azt a komplex hulladékkezelési programot támogatjuk, amelyben a hulladékcsökkentésre irányuló beruházások előnyt élveznek, az ártalmatlanítás pedig valóban csak a fennmaradó hulladék kezelésére szolgál.

A hulladékkezelési rendszer környezettudatosabbá tételének kapcsán azonban számot kell vetni azzal, hogy a lakossági teherviselő képessége és az általános felfogás („szemétért többet nem fizetünk”) miatt a hulladékgyűjtésért és -kezelésért felelős Fővárosi Közterület Fenntartó Zrt. (FKF) beszerzéseit már most a főváros, és rajta keresztül közvetlenül az adófizető állja, nem pedig a szennyező. Bárminemű további fejlesztéshez tehát meg kell találni a forrásokat akár a szolgáltatón belül, akár azon kívül. Ehhez az FKF tevékenységét át kell világítani, a tevékenységi köröket szét kell választani, ugyanakkor vissza kell hódítani a máshol nyereséges piacokat (ipari fogyasztók).

A főváros külső kerületeiben ösztönözzük a háztartási szerves hulladékok komposztálását, ami akár társasházakban is alkalmazható módszer a képződő szemét mennyiségének csökkentésére.

Valamennyi budapesti háztartás számára elérhetővé tesszük a kapualji szelektív hulladékgyűjtést, amivel a hulladék akár 60%-a is különválogathatóvá és újrahasznosíthatóvá válik. Az ezzel kapcsolatos felvilágosítást már óvodás kortól az oktatás részévé kívánjuk tenni. Ezekkel az intézkedésekkel elkerülhető a rákospalotai égetőmű bővítése, amely csak az ártalmatlanításban érdekelt lobbi érdekeit szolgálná. Az anyagában hasznosított hulladékok feldolgozására a biztonságos, hosszú távú keretszerződések helyett folyamatos versenyeztetéssel kellene bevételhez juttatni a társaságot. Ugyanakkor az újrahasznosítás és az energetikai hasznosítás költséges előkezelést igényel, ennek ellensúlyozására legtöbb országban tonnánként 5-50 eurós adóval sújtják a lerakást.

Az illegális lerakás ellen hatósági és civil összefogással „szemétkommandókat” szervezünk, amelyek a tapasztalatok szerint hatékonyan képesek fellépni a környezetkárosítók ellen.

Szemétkommandó

Nyíregyháza környékén 2004 óta örvendetesen megfogyatkoztak a városszéli szeméthalmok. Ez nagyrészt az E-misszió Természet- és Környezetvédelmi Egyesületnek köszönhető, amely összefogta a helyi természetvédő csoportokat, közterület-felügyelőket, rendőröket és természetvédelmi őröket, és ütőképes „szemétkommandót” hozott létre belőlük . A civilek a felderítésben jeleskednek, míg a hatósági személyek jogszerűen léphetnek fel a tetten ért vagy az árulkodó maradványok alapján azonosított környezetkárosítókkal szemben. A kommandó nem elégszik meg büntetéssel: a teljes jogi eljárást végigkísérve törekszenek arra, hogy a tettesek az eredeti állapotot állítsák vissza.

Hivatkozások, felhasznált irodalom

Ertsey Attila: Autonóm Ház, http://www.epiteszforum.hu/node/5213

Sebők Miklós, Scheiring Gábor (szerk.), Zöld élénkítés, Compass Politikia Intézet-Ökopolitikai Műhely Alapítvány, Budapest, 2009, http://compasspolicy.hu/img/zold_elenkites.pdf

Szokolyai Gábor: Ökopanel — tájkép, városkép, kép a tájban, kép a városban, http://www.epiteszforum.hu/node/15010

Aleksandra Novikova, Dr. Ürge-Vorsatz Diana, Szén-dioxid kibocsátás-csökkentési lehetőségek és költségek a magyarországi lakossági szektorban, KvVM, Budapest, 2008, http://www.kvvm.hu/cimg/documents/Klimapolitika_tanulmany.pdf

http://www.hirextra.hu/2008/06/23/gorcso-alatt-a-panelprogram/

http://ingatlan.net/magazin/2010/02/paneldosszie-1-resz-paneltortenelem/

http://ingatlan.net/magazin/2010/02/paneldosszie-2-resz-panelszamtan/

http://fenntarthato.hu/epites/vegyes_ideig/epuletrekonsrtukcio/felujitas-panel

http://hu.wikipedia.org/wiki/Budapest_lak%C3%B3telepeinek_list%C3%A1ja